Tojáslikőr, kártya, Mariann

A Múzsa: Dolce Vita
Az ihletet adó ital: Karamell-likőr

 

Amint megláttam Dolce Vitanál ezt a képet, azonnal feltolultak a régi kedves emlékek, amik egyben kissé fájdalmasak is ugyebár: letűnt ifjúkorunk édes íze a szánkban...

Ráadásul aktualitása is van az emlékezésnek, könnyen lehet, hogy a tudatalattim vezetett erre az oldalra. Kedves barátnőm a napokban ünnepelte a születésnapját, nem titkolja, hogy az ötvenediket, mert harmincat letagadhatna belőle. Falunkbeli volt ő és a férje, de korán a megyeszékhelyre költöztek, s épphogy húsz évesen egy fiúcskával családot alkotva próbálgatták a házaséletet. Mi boldogan asszisztáltunk a kísérletezgetéshez, így gyakran meglátogattuk őket. Örültünk, hogy nekünk is jutott egy kuckó némi kis enyelgésre (hogy milyen választékosan és szemérmesen fejezi ki magát az ember egy idő után...!) a szokásos természet (korántsem) lágy öle helyett. Rengeteget beszélgettünk, figyeltünk, ki mire panaszkodik, mitől működik egy házasság, hogyan kell egy csecsemőt ellátni. Akkoriban már sejtettük Neoex-szel, hogy egy pár leszünk, nem a barátainkon múlt, hogy elsőre nem sikerült a házasságunk. No, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a beszélgetések vad kártyacsaták közben zajlottak. Römiztünk, méghozzá rablórömiztünk és mondhatom, kíméletlenek voltunk egymáshoz. Néha párban játszottunk, ám leginkább szólóban. Akkor fedeztem fel magamban, hogy a felszíni birka-jellemem tüzes vérű kiskakast rejteget, magyarán nem szeretek veszíteni. Igaz, mindenáron győzni sem. Hogy vigyorgásba torkollott minden ilyen, hajnalig tartó csata, azt a tojás- vagy csokilikőrnek köszönhettük mi, lányok. A fiúk söröztek, mi likőröztünk. Ma már hatalmas mennyiségnek tűnik az az üveg finomság, amit képesek voltunk estétől hajnalig meginni kettecskén. Megtehettük, a férj és az udvarló másnapra-aznapra szabadnapot adott nekünk, a gyerekfelügyeletet, valamint minden egyéb munkát átvállaltak. Esetleg főzőcskéztünk, de azt sem mindig. Ez volt a mi, de főként a barátnőm igazi örömünnepe.

Barátságunk nem a gyermekkorban datálódott, fiatal felnőttek voltunk, amikor "egymásra találtunk". Szerencsére máig tart a kapcsolatunk. Rengeteg közös élményünk van: nyaralások képeit nézegethetjük, szilveszteri fotókon vihogunk, mert volt olyan "buli", ahol Papritát hallgattunk reggelig és mi a helyi rádiótól Hofi dalát, a Próbálj meg lazítani"-t kértük a fiúknak. Túlélt olyan szilvesztert, amikor elfelejtettük sózni-ízesíteni az ételeket, költözéseket, családi kríziseket, még azt is, hogy a lányunkra két hétig ők vigyáztak, amikor mi Fokvárosban lógáztuk a lábunkat. A kis csecsemő azóta felnőtt, megnősült, a húga is elköltözött otthonról. A mi lányunk is önálló életet kezdett. Mindegyikük idősebb, mint amilyenek mi voltunk, amikor likőrözgettünk... Nem értem, hogy hogyan száguldott el így az idő. De a likőrök íze itt van a számban. Idejét sem tudom, mikor ittam akár tojás-, akár csokilikőrt. Talán nem is fogok már. Inkább kipróbálom Dolce Vita receptjét.  Vágyom arra a krémes állagra, ami egykor bevonta az ínyemet, a szájpadlásomat. Megint éreznem kell az édes ízt a nyelvemen. Kortyonként ittam, hosszan tartogattam a számban a nedűt, hogy minél tovább élvezhessem az aromáját. Úgy gondolom, ezzel a karamell-likőrrel is így teszek majd. Az élményeket felidézi, mégsem lesz ugyanaz, mint amiket akkoriban ittunk, de hát már mi sem vagyunk teljesen ugyanazok. Mariann olyan, mint amilyen ez a karamell-likőr lehet: finom, édes, kissé bódító, lágy, ugyanakkor elég karakteres és erős. A régihez képest újdonság, mint ahogy Mariann is mindig halad előre, kipróbál új dolgokat, most például angolul tanul.

Amikor majd ellátogat Dolce Vita oldalára, kedvére lesz, hisz a blog igényes, elragadó, tiszteleg a múlt előtt,  mégis modern, mi több, előre tekint a jövőbe. Nem mondhatja, hogy nem ismer benne magára!

Remélem, felidéződnek nála is az emlékek, s beszélgetünk megint egy jót - talán már a házi Baileys mellett.

Kőkorszaki vacsora

A Múzsa: Hobbiszakács
Az ihletet adó étel: Pácolt rénszarvascomb, bálnacarpaccio

Hobbiszakács Svédországban él és csuda dolgok történnek vele. Nem szeretném elmondani, hogy mi minden, az csak silány tartalmi ismertető lenne - olvasgatni kell a blogját, ő maga majd elvarázsol képes beszámolóival.

Annyi mindent hoztam volna el tőle elsőként, hogy mégis ezt a posztját választottam, az azért van, mert lecövekeltem a rénszaravas- és bálnahús mellett, mint tányérunkra ritkán kerülő étel felett. S ami még ennél is elbűvölőbb volt a számomra, az a régi idők felelevenítése. Habár egyre inkább szeretek a jelenben élni és reménylem, hogy jövőm is van, azért az elmúlt időkre való emlékezés, a hagyományápolás szeretete sosem fog kikopni belőlem, és ez nem csupán szakmai ártalom. Azt sem mondhatnám, hogy kizárólag a magyar múlt iránt érdeklődöm. Nem. Régi szenvedélyem az ókori Egyiptom megismerése. Számtalan élethelyzetben jött felém Egyiptom, az említett korból. Sokáig dédelgettem álmomat, hogy egyszer eljutok oda, ahova még a néhai Kákosy professzor invitált ásatni, de a jelen helyzet (az ország politikailag, költségvetésem anyagilag ) nem kedvez a látogatásomnak. Pedig nagyon kíváncsi lennék, egyezik-e a valóság (ha nyomokban is, de akkor is) a fantáziámmal. Átlényegülnék-e fáraólánnyá, mert azt egy percig se gondolhatta senki, hogy rabszolga vagyok álmaimban, ugye? Bizonyára segítségemre lenne, ha azokat vagy azokhoz hasonló ételeket ehetném, amit valaha "őseim", azokból a fűszerekből vehetnék illatmintát és ténylegesen néhány zacskóval is, amit egykoron használtak az étkek ízesítéséhez. Egyre inkább meggyőződésem, hogy nemcsak a férfiak szívéhez vezet a gyomron az út, hanem régi illetve más kultúrák, nemzetek megismeréséhez is. Az vagy, amit megeszel - a régi bölcsesség igaz itt is. A tápanyagok, táplálékok megmutatják egy adott nép temperamentumát, következtetni lehet egészségi állapotukra, anyagi helyzetükre, gazdasági szerepükre a térségben, kereskedelmi és politikai kapcsolataikra. 

No de kanyarodjunk vissza szülőföldünkre. Szívesen kalandoznék régi ízek birodalmában. Örvendetes, hogy a reneszánsz étkezési szokások ápolásának már van hagyománya. Ha nem is oly változatos talán a többi korok konyhája, azért kedvem lenne azokat is megkóstolni. (Esetleg erre is lehetne gasztroturizmust építeni., nincs kizárva, hogy megérné egy vagy több településnek ezt felvállalni.) És mivel Édesapám ágáról sváb származású vagyok, hát a sváb paraszti ételeknek is helye lenne nálunk. Vagy talán van is: smarni, barátfüle, angyalbögyölő, grízes tészta babfőzelékkel és saures formájában. (S ha már lúd, legyen kövér, a korábbi  ötletet továbbgondolva, legalább egy hetes rendezvényt hoznék létre, ahol a főszerepet az Ízek utcája kapná,  nemzetek, nemzetiségek, korok ételeinek bemutatásával és feltálalásával, megfelelő díszletek között.)
Valószínűleg a mi ételeink ugyanolyan kuriózumok a svédeknek, mint nekünk a bálnacarpaccio és a sült rénszarvascomb. Egy csere-tanulmányutat megérne a kérdés tisztázása. Nem utasítanék vissza egy étekkóstolói megbízatást.

Hobbiszakács odafigyel, hogy a szemünk mindenképp jól lakjék akkor is, ha nem ételfotókat nézegetünk; erre a blogjára látogatva egyet fogsz érteni velem.

A gasztroérzékiség birodalma

A Múzsa: Alexa Christie
Az ihletet adó étel: Retro ételek kicsit másképp: mascarponés, szalonnás gombaraguval töltött krumpli

Nagyon szeretem az egytálételeket, amikor megvan az alap és csak pakolunk bele vagy rá mindenfélét, ízlés szerint. Talán azért is kedvelem ezeket a finomságokat, mert minden mással is így vagyok: a foltvarrással, gyöngyfűzéssel, az írással - és magával az élettel is. 

Van az alap élethelyzetem és pakolok bele vagy rá, amit tudok, amit lehet, aminek örülök. Kerül bele olyasmi is, amit nem nagyon szeretek, amitől kiráz a hideg, ám végül kiderül általában, hogy üröm is kell az örömbe, mert így lesz harmonikus a végkifejlet.

Aztán persze sokszor változik az alap és akkor a hozzávalók is módosulnak, de szilárdan hiszem, hogy többnyire tőlünk függ, ízlik-e az életünk vagy sem.

Ahogy már írtam, a főzés nekem nem jelentett túlzott örömöt, egyrészt a hiányos főzéstechnikai tudásom miatt, másrészt más mindig jobban foglalkoztatott, sajnáltam a konyhában töltött időt. Hogy ez megváltozott, azt a kényszer szülte. Az, hogy kifejezett örömöm telik a sütés-főzésben azt pedig Krisztának köszönhetem. Amikor elkezdtem nézegetni, olvasgatni az oldalát, arra gondoltam, hogy még senki nem írt olyan lelkesedéssel egy-egy ételről, senkiből nem áradt az a túláradó szeretet az ételek iránt, mint belőle. Tomához hasonlóan tiszteli a nyersanyagokat, a munkás kezeket, amik előállítják vagy konyhakészre készítik azokat. Ami plusz Krisztánál az nemcsak a nőiségéből, hanem személyiségéből fakad. Személyesen nem ismerem őt, de az az érzésem, hogy mindent magas hőfokon csinálhat, nemcsak a főzést. Szerintem meg sem áll egész nap, bármit tesz éppen, ha a gyerekeit viszi iskolába vagy edzésre, ha utazást szervez, ha tévét néz, azt teljes fizikai és érzelmi erőbedobással teszi. Ha receptet ír, akkor sem elégszik meg a tőmondatokkal, csak úgy áradnak belőle a szavak - mindenkit magával ragad.

Fantáziája, kreativitása kimeríthetetlen. Minden alapanyagról eszébe jut egy étel. Minden ételről eszébe jut egy másik étel. Szélesen és mélyen hömpölygő folyam ő. Nézd csak meg a fotóit! Olvasd el a bejegyzéseit! Nem fogsz tudni szabadulni tőlük és Krisztától sem. No és attól a kellemes érzéstől sem, hogy az ételei és a leírásai érzéki örömöt okoznak. Amikor hatásukra elindul a nyálelválasztásod, amikor a nyelved hegyén érzed az elomló húsok zamatát, amikor meglátod a dundi fokhagymákat és az aranyló húslevest, amikor ránézel a kicsorduló zöldfűszeres olvadt vajra, amikor behunyod a szemed a remegő főtt hús láttán, amitől Te is megremegsz - úgy érzed, kedvesed épp pávatollal csiklandozza a hátad. Hát ez vár rád, ha az oldalára kattintasz. Úgyhogy jól vigyázz...!

Én így lettem örömmel főzőcskéző és örömevő. Előbbiben amatőr vagyok, az utóbbit profi szinten művelem.

S legnagyobb örömömre új blogot is nyitott a napokban Kriszta. Hajaj, mi lesz itt?!

Töke van a menyasszonynak

A Múzsa: Toma alias Szabó Attila
 Az ihletadó étel: Coq au vin - vörösboros kakas krumplis lángossal

Toma mondhatni régi ismerős, igaz csak virtuálisan, de jóban vagyunk: eltűri nyaggatásaimat és a lehető legszűkszavúbban válaszol a kérdéseimre. Ez szerinte rendben van, szerintem nem, de vitatkozni nem lehet vele a szűkszavúsága miatt.

Amikor megláttam ezt a receptjét, jót mosolyogtam. Nem azért, mert a vörösboros kakast csirkéből készítette el (neki elhiszem, hogy így is autentikus), hanem, mert eszembe jutott, hogy milyen nehéz megállapítani egy baromfiról, hogy kisfiú avagy kisleány-e az illető. Valami homályos módszer van rá ugyan - állítólag a magyarok a szárnya végéről állapítják meg a csenevész prepörköltről, hogy milyen a szexuális irányultsága. Magyaroknak valljuk ugyan magunkat, de ebbe a tudományos társaságba nem tartozunk semmiképp. Legalábbis volt férjem egyben jelenlegi barátom, vagyis Neoex aztán fix, hogy nem. Tavaly tavasszal történt a szomorú eset, hogy csibevásárlásra adtuk a fejünket. A Másik Háznál szándékoztuk tartani őket, ahol van baromfiudvar. Egyből ötvenet vettünk, számítva arra, hogy szakértetlen kezünk között  minimum a fele  a boldog gilisztásmezőkre költözik. Számtalan blogot olvastam át, még papíralapú szakácskönyvet is kezembe vettem és megterveztem, hogy a huszonöt csirkéből mit fogok sütni-főzni; ha megérettek a vágásra, a tervezett ételeknek megfelelően miképp fogjuk darabolni-csomagolni, mélyhűtőbe tenni őket. Nagylelkűen még gondolatban el is ajándékoztunk hármat. A kis kockás füzetet , ahova felírtam az emlékeztetőket, eltettem emlékbe, hátha lesz még folytatása a csibenevelésünknek.

A madarak szépen nődögéltek. Jó dolguk volt, a friss levegőn lehettek, tápot a legritkább esetben kaptak, csupa bioélelmiszert ehettek. Legnagyobb csodálkozásunkra összesen három prepörkölt múlt ki, a többi megmaradt. Nem akartunk nevet adni nekik, egyrészt, mert negyvenhét nevet nehéz megjegyezni és összekapcsolni a látszólag tök egyforma tulajdonosokkal, másrészt meg nem nagyon szerettünk volna ennyire kötődni azokhoz, akiket kénytelenek leszünk megenni, hisz húsevők vagyunk. 

A lányok körüli tennivalók legnagyobb része Neoexre, mint szakemberre hárult. Lelkesen számolt be háreme állapotáról; a nők gyarapodásáról combban és melltájékon, tollazatuk csinosságáról és értelmük pallérozottságáról. Egy idő után elmaradtak a napi hírek; elszorult szívvel gondoltam arra, hogy tán valami baj lehet az állománnyal. Helyszíni szemrevételezést terveztem, amikor is Neoex ballagott szembe velem búsan, szomorún, külső jeleit mutatva a szívébe beszökött ősznek. Tudta, hogy nekem bármit elmondhat, megfelelően reagálom le a legrosszabb híreket is: két hétre szájzárat kapok a fájdalomtól. Ez most is így történt, amikor megtudtam, hogy a negyvenhét baromfiból negyvenegy kakas nemű. És nem úgy választották az identitásukat, hanem így születtek, csak eddig ügyesen titkolták Neoex előtt. Mit lehet ilyenkor tenni? Beletörődtem, hogy tojást ne várjunk túl sokat és hát, ahogy a nép ajaka mondá: töke van negyvenhét menyasszonynak. 

Azért egy sem veszett kárba, nem ám. Bekerültek a hűtőbe és nem egyszer élveztük már a kakasleves ízét, a kakaspörkölt zamatát. Végülis ezek fiatal állatok voltak, tehát a combjukat, mellüket ugyanúgy lehet felhasználni, mint a csirkehúst; igaz, kicsit tovább tart a hőkezelésük. Azért jobb lett volna, ha vegyesebb képet mutat a felhozatal, de így is elégedettek vagyunk.

Szóval ez suhant át az agyamon, amikor megláttam ezt a szép képet és elolvastam a remek receptet.

Toma oldalára azért is szeretek járni, mert ő is örömmel főz - és ellentétben velem, tud is - és örömmel eszik. Tiszteli a nyersanyagokat, amiket elkészít és tiszteli azokat, akik a nyersanyagokat felnevelik, termesztik és akik konyhakészre feldolgozzák. Szeretem, ahogy ír a főzés folyamatáról és ahogy kedvet kerekít az ételeihez:

"Finom, puha omlós húsdarabok a zamatos és selymesen sűrű vörösboros mártásban, hozzá a meleg puha lángosok, amivel a mártást tunkolhatjuk... Kell ennél több?!"
Már hogyne kéne?! Főzzön rám is!

Az etalon

Édesanyám húslevese

A képen kis családunk látható. Azóta persze megnőttünk. Öcsém jobban, én kevésbé. Ha jól emlékszem, Anyu és Apu már nem nőtt tovább.
Erre a kis famíliára főzött Édesanyánk. Leginkább csak hétvégén, mert dolgozó nő volt ő. Egyébként úgy hoztuk az ételt egy kocsma konyhájáról. Máig emlékszem, amikor először megláttam az éthordóban a frissensültet, nem akartam elhinni, hogy az étel és az annyi, amennyi. A sorozatos traumákat, melyeket hétköznap voltunk kénytelenek elszenvedni, enyhítette a hétvégi, egész pontosan vasárnapi ebéd, hisz akkoriban a szombatok sem voltak szabadok.

Sokáig nem érdekelt, Anyu hogyan főzi a leveseket, második fogásokat, csak a végeredmény tett kíváncsivá. Nem főzött szívesen. Nem csapta össze az ételt, de látszott rajta, hogy szívesebben lenne konyhán kívül, mint a fazekak, lábosok mellett. Nem is tudom, hogyan sikerült neki olyan finomakat alkotni? Sütemény általában nem volt. Nagyobb korunkban lepett meg bennünket egy-egy tepsi Szilviával, almás pitével, több alkalommal tejfölös és töpörtyűs pogácsával. Ha kinézetre nem is voltak valami guszták, ám ízre valamennyi remek volt. Mégis a levesei azok, amelyeket máig érzek a számban. Híresen jól főzte a halászlevet; dicsérendően gyakran. Tojásleves, lebbencsleves, köménymag-leves, krumplileves, becsinált leves - bármelyiket választotta, mi elégedettek voltunk a produktummal. 

Apu csak hosszas rábeszéléssel vette rá, hogy főzzön marhahúsból levest. Nem tudom miért, mindig idegenkedett a marha húsától. De, ha rávette magát, Apu ebédre csak azt evett, természetesen még tetemes mennyiségű főtt húst, alkalomadtán kapor- vagy fokhagymamártással, többnyire paradicsomszósszal. Mi, gyerekek, a tyúkhúsleves pártján álltunk. Ebbe (szintén) beletett mindent, a szívén kívül is. Még a tyúk fejét is. Megkaptuk annak a csöppnyi eszét; akkor fel sem fogtuk, mit eszünk, csak néztük, ahogy Anyu késsel kikaparja azt a kóstolásnyi adagot, amit még meg is osztott kettőnk között. 

Amíg csak ki nem hullott a fakanál a kezéből, mindig tyúkhúslevest kértünk tőle, ha látogatóba hazajöttünk. Soha nem untam meg nézegetni a leves tetején úszó aranysárga zsír-szigetecskéket. Úgy véltem, Robinson élhetett hasonlón. A kanalammal finoman megérintettem, hogy kettéváljanak; ekkor hirtelen rianó jégtáblák lettek képzeletemben. Szerette jól bezöldségelni, mégsem lett zöldségleves belőle, mert a húst sem spórolta ki. Fogunkra való volt az édes sárgarépa, a fehérrépa, megettük a karfiolt és a karalábét, a zellert és a krumplit csak Anyu. A fokhagymáért Apuval rajongtam. A hagymát viszont mindannyian kerültük, bármi másban a kelleténél is többet elviseltünk belőle, de  itt nem. Hiába szűrte le a levest (legalább félórai pihentetés után ) Édesanyám, azért néha ráharaptunk egy-egy fekete borsra, köménymagra. Még jó, hogy a babérlevél sehogy sem kéredzkedett át a szűrőn. Néha cseresznyepaprika is erősítette az összhatást, s titokban pár csipet frissen reszelt szerecsendió olvadt bele a gyengén gyöngyöző, aranyló lébe. Nem tudom, mikor kezdett Delikátot vagy Vegetát használni - kár tagadni, megtette. 

Amikor nekem is családom lett, hirtelen nagyon fontossá vált, hogy mit adok az asztalra. Fontosnak tartottam, hogy a gyerekem ugyanúgy részesüljön abból az örömből, amiben mi részeltettünk Anyu ételei által. Faggattam, figyeltem, mit hogyan csinál. Próbáltam ellesni a titkokat, amiket ő nem is rejtegetett előlem. 

A legtöbb ételt talán meg tudom idézni, sikerültebb napokon a családom is elismeri, hogy ez majdnem olyan, mint a Mamáé volt.

Persze a legnagyobb dicséreteket tőle kaptam. Betegsége idején egy hónapig én főztem Apura és őrá.

- Ilyen finom krumplilevest még nem ettem! - mondta mosolyogva.

- Mindig mondtam, hogy te sütöd a legfinomabb pulykát! - próbált lelket önteni belém.

Aztán egy héttel a halála előtt pörköltet kért. Tyúkból.

- Ahogy te csinálod - ez volt az utolsó, étellel kapcsolatos kérése. Két nap azt ette, talán öt-hat villányi adagot összesen. Aztán már semmit.

Sokáig dühös voltam, hogy nem tudok olyan tyúkhúslevest főzni, amilyet ő. Még az illata sem ugyanolyan, hát még az íze. Pedig mindent úgy csinálok, ahogy mutatta. Azt hittem, ha sikerül újraalkotnom a levesét, ő is itt lesz velünk újra.

De rájöttem, hogy ő mindig itt van, ha gondolok rá. És nagyon jól van ez így, hogy van valami, amit csak ő tudott, ami vele együtt ment el, mert annyira hozzá tartozott. 

Azóta arra törekszem, hogy legyen nekem is olyan ételem, amit az én lányom nem tud utánam csinálni, ami én vagyok. És igen, mert gyarló vagyok, szeretném, ha néha sírdogálna majd AZ ANYA ÉTELE felett és sóhajtozna, hogy bárcsak még egyszer ehetne abból, ahogy nálam is még mindig eltörik a mécses, ha meglátom azokat az úszó kis zsír-szigeteket az én levesemen, ami csöppet sem olyan finom, mint Édesanyámé, de mindig őt idézi.