Töke van a menyasszonynak

A Múzsa: Toma alias Szabó Attila
 Az ihletadó étel: Coq au vin - vörösboros kakas krumplis lángossal

Toma mondhatni régi ismerős, igaz csak virtuálisan, de jóban vagyunk: eltűri nyaggatásaimat és a lehető legszűkszavúbban válaszol a kérdéseimre. Ez szerinte rendben van, szerintem nem, de vitatkozni nem lehet vele a szűkszavúsága miatt.

Amikor megláttam ezt a receptjét, jót mosolyogtam. Nem azért, mert a vörösboros kakast csirkéből készítette el (neki elhiszem, hogy így is autentikus), hanem, mert eszembe jutott, hogy milyen nehéz megállapítani egy baromfiról, hogy kisfiú avagy kisleány-e az illető. Valami homályos módszer van rá ugyan - állítólag a magyarok a szárnya végéről állapítják meg a csenevész prepörköltről, hogy milyen a szexuális irányultsága. Magyaroknak valljuk ugyan magunkat, de ebbe a tudományos társaságba nem tartozunk semmiképp. Legalábbis volt férjem egyben jelenlegi barátom, vagyis Neoex aztán fix, hogy nem. Tavaly tavasszal történt a szomorú eset, hogy csibevásárlásra adtuk a fejünket. A Másik Háznál szándékoztuk tartani őket, ahol van baromfiudvar. Egyből ötvenet vettünk, számítva arra, hogy szakértetlen kezünk között  minimum a fele  a boldog gilisztásmezőkre költözik. Számtalan blogot olvastam át, még papíralapú szakácskönyvet is kezembe vettem és megterveztem, hogy a huszonöt csirkéből mit fogok sütni-főzni; ha megérettek a vágásra, a tervezett ételeknek megfelelően miképp fogjuk darabolni-csomagolni, mélyhűtőbe tenni őket. Nagylelkűen még gondolatban el is ajándékoztunk hármat. A kis kockás füzetet , ahova felírtam az emlékeztetőket, eltettem emlékbe, hátha lesz még folytatása a csibenevelésünknek.

A madarak szépen nődögéltek. Jó dolguk volt, a friss levegőn lehettek, tápot a legritkább esetben kaptak, csupa bioélelmiszert ehettek. Legnagyobb csodálkozásunkra összesen három prepörkölt múlt ki, a többi megmaradt. Nem akartunk nevet adni nekik, egyrészt, mert negyvenhét nevet nehéz megjegyezni és összekapcsolni a látszólag tök egyforma tulajdonosokkal, másrészt meg nem nagyon szerettünk volna ennyire kötődni azokhoz, akiket kénytelenek leszünk megenni, hisz húsevők vagyunk. 

A lányok körüli tennivalók legnagyobb része Neoexre, mint szakemberre hárult. Lelkesen számolt be háreme állapotáról; a nők gyarapodásáról combban és melltájékon, tollazatuk csinosságáról és értelmük pallérozottságáról. Egy idő után elmaradtak a napi hírek; elszorult szívvel gondoltam arra, hogy tán valami baj lehet az állománnyal. Helyszíni szemrevételezést terveztem, amikor is Neoex ballagott szembe velem búsan, szomorún, külső jeleit mutatva a szívébe beszökött ősznek. Tudta, hogy nekem bármit elmondhat, megfelelően reagálom le a legrosszabb híreket is: két hétre szájzárat kapok a fájdalomtól. Ez most is így történt, amikor megtudtam, hogy a negyvenhét baromfiból negyvenegy kakas nemű. És nem úgy választották az identitásukat, hanem így születtek, csak eddig ügyesen titkolták Neoex előtt. Mit lehet ilyenkor tenni? Beletörődtem, hogy tojást ne várjunk túl sokat és hát, ahogy a nép ajaka mondá: töke van negyvenhét menyasszonynak. 

Azért egy sem veszett kárba, nem ám. Bekerültek a hűtőbe és nem egyszer élveztük már a kakasleves ízét, a kakaspörkölt zamatát. Végülis ezek fiatal állatok voltak, tehát a combjukat, mellüket ugyanúgy lehet felhasználni, mint a csirkehúst; igaz, kicsit tovább tart a hőkezelésük. Azért jobb lett volna, ha vegyesebb képet mutat a felhozatal, de így is elégedettek vagyunk.

Szóval ez suhant át az agyamon, amikor megláttam ezt a szép képet és elolvastam a remek receptet.

Toma oldalára azért is szeretek járni, mert ő is örömmel főz - és ellentétben velem, tud is - és örömmel eszik. Tiszteli a nyersanyagokat, amiket elkészít és tiszteli azokat, akik a nyersanyagokat felnevelik, termesztik és akik konyhakészre feldolgozzák. Szeretem, ahogy ír a főzés folyamatáról és ahogy kedvet kerekít az ételeihez:

"Finom, puha omlós húsdarabok a zamatos és selymesen sűrű vörösboros mártásban, hozzá a meleg puha lángosok, amivel a mártást tunkolhatjuk... Kell ennél több?!"
Már hogyne kéne?! Főzzön rám is!

Az etalon

Édesanyám húslevese

A képen kis családunk látható. Azóta persze megnőttünk. Öcsém jobban, én kevésbé. Ha jól emlékszem, Anyu és Apu már nem nőtt tovább.
Erre a kis famíliára főzött Édesanyánk. Leginkább csak hétvégén, mert dolgozó nő volt ő. Egyébként úgy hoztuk az ételt egy kocsma konyhájáról. Máig emlékszem, amikor először megláttam az éthordóban a frissensültet, nem akartam elhinni, hogy az étel és az annyi, amennyi. A sorozatos traumákat, melyeket hétköznap voltunk kénytelenek elszenvedni, enyhítette a hétvégi, egész pontosan vasárnapi ebéd, hisz akkoriban a szombatok sem voltak szabadok.

Sokáig nem érdekelt, Anyu hogyan főzi a leveseket, második fogásokat, csak a végeredmény tett kíváncsivá. Nem főzött szívesen. Nem csapta össze az ételt, de látszott rajta, hogy szívesebben lenne konyhán kívül, mint a fazekak, lábosok mellett. Nem is tudom, hogyan sikerült neki olyan finomakat alkotni? Sütemény általában nem volt. Nagyobb korunkban lepett meg bennünket egy-egy tepsi Szilviával, almás pitével, több alkalommal tejfölös és töpörtyűs pogácsával. Ha kinézetre nem is voltak valami guszták, ám ízre valamennyi remek volt. Mégis a levesei azok, amelyeket máig érzek a számban. Híresen jól főzte a halászlevet; dicsérendően gyakran. Tojásleves, lebbencsleves, köménymag-leves, krumplileves, becsinált leves - bármelyiket választotta, mi elégedettek voltunk a produktummal. 

Apu csak hosszas rábeszéléssel vette rá, hogy főzzön marhahúsból levest. Nem tudom miért, mindig idegenkedett a marha húsától. De, ha rávette magát, Apu ebédre csak azt evett, természetesen még tetemes mennyiségű főtt húst, alkalomadtán kapor- vagy fokhagymamártással, többnyire paradicsomszósszal. Mi, gyerekek, a tyúkhúsleves pártján álltunk. Ebbe (szintén) beletett mindent, a szívén kívül is. Még a tyúk fejét is. Megkaptuk annak a csöppnyi eszét; akkor fel sem fogtuk, mit eszünk, csak néztük, ahogy Anyu késsel kikaparja azt a kóstolásnyi adagot, amit még meg is osztott kettőnk között. 

Amíg csak ki nem hullott a fakanál a kezéből, mindig tyúkhúslevest kértünk tőle, ha látogatóba hazajöttünk. Soha nem untam meg nézegetni a leves tetején úszó aranysárga zsír-szigetecskéket. Úgy véltem, Robinson élhetett hasonlón. A kanalammal finoman megérintettem, hogy kettéváljanak; ekkor hirtelen rianó jégtáblák lettek képzeletemben. Szerette jól bezöldségelni, mégsem lett zöldségleves belőle, mert a húst sem spórolta ki. Fogunkra való volt az édes sárgarépa, a fehérrépa, megettük a karfiolt és a karalábét, a zellert és a krumplit csak Anyu. A fokhagymáért Apuval rajongtam. A hagymát viszont mindannyian kerültük, bármi másban a kelleténél is többet elviseltünk belőle, de  itt nem. Hiába szűrte le a levest (legalább félórai pihentetés után ) Édesanyám, azért néha ráharaptunk egy-egy fekete borsra, köménymagra. Még jó, hogy a babérlevél sehogy sem kéredzkedett át a szűrőn. Néha cseresznyepaprika is erősítette az összhatást, s titokban pár csipet frissen reszelt szerecsendió olvadt bele a gyengén gyöngyöző, aranyló lébe. Nem tudom, mikor kezdett Delikátot vagy Vegetát használni - kár tagadni, megtette. 

Amikor nekem is családom lett, hirtelen nagyon fontossá vált, hogy mit adok az asztalra. Fontosnak tartottam, hogy a gyerekem ugyanúgy részesüljön abból az örömből, amiben mi részeltettünk Anyu ételei által. Faggattam, figyeltem, mit hogyan csinál. Próbáltam ellesni a titkokat, amiket ő nem is rejtegetett előlem. 

A legtöbb ételt talán meg tudom idézni, sikerültebb napokon a családom is elismeri, hogy ez majdnem olyan, mint a Mamáé volt.

Persze a legnagyobb dicséreteket tőle kaptam. Betegsége idején egy hónapig én főztem Apura és őrá.

- Ilyen finom krumplilevest még nem ettem! - mondta mosolyogva.

- Mindig mondtam, hogy te sütöd a legfinomabb pulykát! - próbált lelket önteni belém.

Aztán egy héttel a halála előtt pörköltet kért. Tyúkból.

- Ahogy te csinálod - ez volt az utolsó, étellel kapcsolatos kérése. Két nap azt ette, talán öt-hat villányi adagot összesen. Aztán már semmit.

Sokáig dühös voltam, hogy nem tudok olyan tyúkhúslevest főzni, amilyet ő. Még az illata sem ugyanolyan, hát még az íze. Pedig mindent úgy csinálok, ahogy mutatta. Azt hittem, ha sikerül újraalkotnom a levesét, ő is itt lesz velünk újra.

De rájöttem, hogy ő mindig itt van, ha gondolok rá. És nagyon jól van ez így, hogy van valami, amit csak ő tudott, ami vele együtt ment el, mert annyira hozzá tartozott. 

Azóta arra törekszem, hogy legyen nekem is olyan ételem, amit az én lányom nem tud utánam csinálni, ami én vagyok. És igen, mert gyarló vagyok, szeretném, ha néha sírdogálna majd AZ ANYA ÉTELE felett és sóhajtozna, hogy bárcsak még egyszer ehetne abból, ahogy nálam is még mindig eltörik a mécses, ha meglátom azokat az úszó kis zsír-szigeteket az én levesemen, ami csöppet sem olyan finom, mint Édesanyámé, de mindig őt idézi.