2011. január 14., péntek

Az etalon

Édesanyám húslevese

A képen kis családunk látható. Azóta persze megnőttünk. Öcsém jobban, én kevésbé. Ha jól emlékszem, Anyu és Apu már nem nőtt tovább.
Erre a kis famíliára főzött Édesanyánk. Leginkább csak hétvégén, mert dolgozó nő volt ő. Egyébként úgy hoztuk az ételt egy kocsma konyhájáról. Máig emlékszem, amikor először megláttam az éthordóban a frissensültet, nem akartam elhinni, hogy az étel és az annyi, amennyi. A sorozatos traumákat, melyeket hétköznap voltunk kénytelenek elszenvedni, enyhítette a hétvégi, egész pontosan vasárnapi ebéd, hisz akkoriban a szombatok sem voltak szabadok.
Sokáig nem érdekelt, Anyu hogyan főzi a leveseket, második fogásokat, csak a végeredmény tett kíváncsivá. Nem főzött szívesen. Nem csapta össze az ételt, de látszott rajta, hogy szívesebben lenne konyhán kívül, mint a fazekak, lábosok mellett. Nem is tudom, hogyan sikerült neki olyan finomakat alkotni? Sütemény általában nem volt. Nagyobb korunkban lepett meg bennünket egy-egy tepsi Szilviával, almás pitével, több alkalommal tejfölös és töpörtyűs pogácsával. Ha kinézetre nem is voltak valami guszták, ám ízre valamennyi remek volt. Mégis a levesei azok, amelyeket máig érzek a számban. Híresen jól főzte a halászlevet; dicsérendően gyakran. Tojásleves, lebbencsleves, köménymag-leves, krumplileves, becsinált leves - bármelyiket választotta, mi elégedettek voltunk a produktummal. 
Apu csak hosszas rábeszéléssel vette rá, hogy főzzön marhahúsból levest. Nem tudom miért, mindig idegenkedett a marha húsától. De, ha rávette magát, Apu ebédre csak azt evett, természetesen még tetemes mennyiségű főtt húst, alkalomadtán kapor- vagy fokhagymamártással, többnyire paradicsomszósszal. Mi, gyerekek, a tyúkhúsleves pártján álltunk. Ebbe (szintén) beletett mindent, a szívén kívül is. Még a tyúk fejét is. Megkaptuk annak a csöppnyi eszét; akkor fel sem fogtuk, mit eszünk, csak néztük, ahogy Anyu késsel kikaparja azt a kóstolásnyi adagot, amit még meg is osztott kettőnk között. 
Amíg csak ki nem hullott a fakanál a kezéből, mindig tyúkhúslevest kértünk tőle, ha látogatóba hazajöttünk. Soha nem untam meg nézegetni a leves tetején úszó aranysárga zsír-szigetecskéket. Úgy véltem, Robinson élhetett hasonlón. A kanalammal finoman megérintettem, hogy kettéváljanak; ekkor hirtelen rianó jégtáblák lettek képzeletemben. Szerette jól bezöldségelni, mégsem lett zöldségleves belőle, mert a húst sem spórolta ki. Fogunkra való volt az édes sárgarépa, a fehérrépa, megettük a karfiolt és a karalábét, a zellert és a krumplit csak Anyu. A fokhagymáért Apuval rajongtam. A hagymát viszont mindannyian kerültük, bármi másban a kelleténél is többet elviseltünk belőle, de  itt nem. Hiába szűrte le a levest (legalább félórai pihentetés után ) Édesanyám, azért néha ráharaptunk egy-egy fekete borsra, köménymagra. Még jó, hogy a babérlevél sehogy sem kéredzkedett át a szűrőn. Néha cseresznyepaprika is erősítette az összhatást, s titokban pár csipet frissen reszelt szerecsendió olvadt bele a gyengén gyöngyöző, aranyló lébe. Nem tudom, mikor kezdett Delikátot vagy Vegetát használni - kár tagadni, megtette. 
Amikor nekem is családom lett, hirtelen nagyon fontossá vált, hogy mit adok az asztalra. Fontosnak tartottam, hogy a gyerekem ugyanúgy részesüljön abból az örömből, amiben mi részeltettünk Anyu ételei által. Faggattam, figyeltem, mit hogyan csinál. Próbáltam ellesni a titkokat, amiket ő nem is rejtegetett előlem. 
A legtöbb ételt talán meg tudom idézni, sikerültebb napokon a családom is elismeri, hogy ez majdnem olyan, mint a Mamáé volt.
Persze a legnagyobb dicséreteket tőle kaptam. Betegsége idején egy hónapig én főztem Apura és őrá.
- Ilyen finom krumplilevest még nem ettem! - mondta mosolyogva.
- Mindig mondtam, hogy te sütöd a legfinomabb pulykát! - próbált lelket önteni belém.
Aztán egy héttel a halála előtt pörköltet kért. Tyúkból.
- Ahogy te csinálod - ez volt az utolsó, étellel kapcsolatos kérése. Két nap azt ette, talán öt-hat villányi adagot összesen. Aztán már semmit.

Sokáig dühös voltam, hogy nem tudok olyan tyúkhúslevest főzni, amilyet ő. Még az illata sem ugyanolyan, hát még az íze. Pedig mindent úgy csinálok, ahogy mutatta. Azt hittem, ha sikerül újraalkotnom a levesét, ő is itt lesz velünk újra.
De rájöttem, hogy ő mindig itt van, ha gondolok rá. És nagyon jól van ez így, hogy van valami, amit csak ő tudott, ami vele együtt ment el, mert annyira hozzá tartozott. 
Azóta arra törekszem, hogy legyen nekem is olyan ételem, amit az én lányom nem tud utánam csinálni, ami én vagyok. És igen, mert gyarló vagyok, szeretném, ha néha sírdogálna majd AZ ANYA ÉTELE felett és sóhajtozna, hogy bárcsak még egyszer ehetne abból, ahogy nálam is még mindig eltörik a mécses, ha meglátom azokat az úszó kis zsír-szigeteket az én levesemen, ami csöppet sem olyan finom, mint Édesanyámé, de mindig őt idézi.


3 megjegyzés:

  1. Tetszik ez az oldalad is! :)
    örömmel foglak olvasni itt is! ;)

    VálaszTörlés
  2. Chanteé, köszönöm!
    Én meg örömmel látlak itt (is)!

    VálaszTörlés
  3. Most szedtem össze magamat annyira, hogy elolvastam írásodat. Úgy kezdted, mint én a Ius-t. Persze sejtettem, hogy így lesz - csak nekem is hozzá kellett készülnöm. Nekem a sütemények hiányoznak leginkább - azokat jó kedvvel sütötte, s emlékeim szerint viszonylag gyakran. Egyéb ételeknél inkább a gyors, nem macerás, gyorsan készülő volt a szempont - mivel vasárnap is készült a hétfői órákra. A dolgozatok javításába gyakran besegítettünk, de az osztályzásba nem. (Ez meg is maradt - ez a pedagógus feleséggel megáldott férjek sorsa :-)

    VálaszTörlés