Az ihletet adó ital: Karamell-likőr
Amint megláttam Dolce Vitanál ezt a képet, azonnal feltolultak a régi kedves emlékek, amik egyben kissé fájdalmasak is ugyebár: letűnt ifjúkorunk édes íze a szánkban...
Ráadásul aktualitása is van az emlékezésnek, könnyen lehet, hogy a tudatalattim vezetett erre az oldalra. Kedves barátnőm a napokban ünnepelte a születésnapját, nem titkolja, hogy az ötvenediket, mert harmincat letagadhatna belőle. Falunkbeli volt ő és a férje, de korán a megyeszékhelyre költöztek, s épphogy húsz évesen egy fiúcskával családot alkotva próbálgatták a házaséletet. Mi boldogan asszisztáltunk a kísérletezgetéshez, így gyakran meglátogattuk őket. Örültünk, hogy nekünk is jutott egy kuckó némi kis enyelgésre (hogy milyen választékosan és szemérmesen fejezi ki magát az ember egy idő után...!) a szokásos természet (korántsem) lágy öle helyett. Rengeteget beszélgettünk, figyeltünk, ki mire panaszkodik, mitől működik egy házasság, hogyan kell egy csecsemőt ellátni. Akkoriban már sejtettük Neoex-szel, hogy egy pár leszünk, nem a barátainkon múlt, hogy elsőre nem sikerült a házasságunk. No, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a beszélgetések vad kártyacsaták közben zajlottak. Römiztünk, méghozzá rablórömiztünk és mondhatom, kíméletlenek voltunk egymáshoz. Néha párban játszottunk, ám leginkább szólóban. Akkor fedeztem fel magamban, hogy a felszíni birka-jellemem tüzes vérű kiskakast rejteget, magyarán nem szeretek veszíteni. Igaz, mindenáron győzni sem. Hogy vigyorgásba torkollott minden ilyen, hajnalig tartó csata, azt a tojás- vagy csokilikőrnek köszönhettük mi, lányok. A fiúk söröztek, mi likőröztünk. Ma már hatalmas mennyiségnek tűnik az az üveg finomság, amit képesek voltunk estétől hajnalig meginni kettecskén. Megtehettük, a férj és az udvarló másnapra-aznapra szabadnapot adott nekünk, a gyerekfelügyeletet, valamint minden egyéb munkát átvállaltak. Esetleg főzőcskéztünk, de azt sem mindig. Ez volt a mi, de főként a barátnőm igazi örömünnepe.
Barátságunk nem a gyermekkorban datálódott, fiatal felnőttek voltunk, amikor "egymásra találtunk". Szerencsére máig tart a kapcsolatunk. Rengeteg közös élményünk van: nyaralások képeit nézegethetjük, szilveszteri fotókon vihogunk, mert volt olyan "buli", ahol Papritát hallgattunk reggelig és mi a helyi rádiótól Hofi dalát, a Próbálj meg lazítani"-t kértük a fiúknak. Túlélt olyan szilvesztert, amikor elfelejtettük sózni-ízesíteni az ételeket, költözéseket, családi kríziseket, még azt is, hogy a lányunkra két hétig ők vigyáztak, amikor mi Fokvárosban lógáztuk a lábunkat. A kis csecsemő azóta felnőtt, megnősült, a húga is elköltözött otthonról. A mi lányunk is önálló életet kezdett. Mindegyikük idősebb, mint amilyenek mi voltunk, amikor likőrözgettünk... Nem értem, hogy hogyan száguldott el így az idő. De a likőrök íze itt van a számban. Idejét sem tudom, mikor ittam akár tojás-, akár csokilikőrt. Talán nem is fogok már. Inkább kipróbálom Dolce Vita receptjét. Vágyom arra a krémes állagra, ami egykor bevonta az ínyemet, a szájpadlásomat. Megint éreznem kell az édes ízt a nyelvemen. Kortyonként ittam, hosszan tartogattam a számban a nedűt, hogy minél tovább élvezhessem az aromáját. Úgy gondolom, ezzel a karamell-likőrrel is így teszek majd. Az élményeket felidézi, mégsem lesz ugyanaz, mint amiket akkoriban ittunk, de hát már mi sem vagyunk teljesen ugyanazok. Mariann olyan, mint amilyen ez a karamell-likőr lehet: finom, édes, kissé bódító, lágy, ugyanakkor elég karakteres és erős. A régihez képest újdonság, mint ahogy Mariann is mindig halad előre, kipróbál új dolgokat, most például angolul tanul.
Amikor majd ellátogat Dolce Vita oldalára, kedvére lesz, hisz a blog igényes, elragadó, tiszteleg a múlt előtt, mégis modern, mi több, előre tekint a jövőbe. Nem mondhatja, hogy nem ismer benne magára!
Remélem, felidéződnek nála is az emlékek, s beszélgetünk megint egy jót - talán már a házi Baileys mellett.
